A középkori étterem megnyitása előtt sokat kutakodtam, hogy minden apró korra jellemző tényt, információt megtaláljak, és be tudjam építeni az étterem életébe.
A berendezés és a korra jellemző kellékek beszerzése volt a legkönnyebb feladat, majd pedig szintén a korra jellemző ételek recepjének felkutatása volt a következő. Ez már kicsit nehezebb volt, bár sok recept áll a rendelkezésre, nehéz volt megtalálni azokat, amiket tényleg szívesen oda is adnánk a vendégeknek. De végül összeállt.
Az étkezéshez sorosan kapcsolódik az italok fogyasztása is. A kutatásaim során kiderült, hogy a középkorban szinten mindenki rangtól függetlenül nagyon nagy mennyiségben fogyasztott alkoholt. Akár több litert is. Igen, jól olvassátok. A magas kalóriatartalom miatt fogyasztották elsősorban, energiát adott a munka során.
Ezen elgondolkodtam, vajon tényleg mindenki alkohol betegséggel küzdött? Volt-e akkorban megoldás erre, vagy egyáltalán akartak ezzel foglalkozni, esetleg tényleg ennyire a minden napok része volt? Azt hiszem, ez akkoriban életvitel szerű volt, mostanra ez azért már sokat változott.
A bentlakásos elvonókúra fogalmát gyanítom nem ismerték akkoriban.
Apám sokat ivott gyerekkoromban, tudom, mennyire meg tudja ez nehezíteni egy család életét, így arra gondoltam, hogy elhelyezek az étteremben pár információs anyagot arról, hogy lehet ezt valóban szórakozás és kikapcsolódás szintjén tartani, és ha már nagyobb a baj, hogyan lehet ebből kilépni. Erre a felépülésre jók a bentlakásos elvonókúrák.
Van egy olyan központ, ahol apámon is segítettek. Nagyon nehéz időszak volt ez nekünk, de a segítő központban eltöltött pár hét után apám teljesen megváltozva jött haza hozzánk. Rengeteg foglalkozáson részt vett a bent töltött idő alatt, sokat beszélgetett olyanokkal, akik szintén küzdöttek ezzel a betegséggel, de már felépültek és bejárnak a központba támogatni azokat, akik még az út elején járnak. Az ilyen tapasztalati munkatársak mellett sok szakember is körülvette, egyéni és csoportos megbeszéléseket is tartottak, így napról napra jobban megismerte apám a saját betegségének okát, a félelmei egyre inkább csökkentek, és egyre pozitívabban kezdte látni a jövőjét.
Nem volt egyszerű. Apám sokszor akart változtatni, de rájött arra, hogy ez egyedül nem megy neki. Mindig ígéretet tett magának, nekünk, utolsó pohárra, utolsó napra hivatkozva, majd mégis hetek múltával is újra ugyanott tartottunk, és jöttek az újbóli ígéretek, remények bármilyen változás nélkül. Amikor egy beszélgetés során felmerült, hogy külső segítségre lenne szükségünk, szerencsére nem kellett apámat hosszan rábeszélni, hiszen ekkora már ő is tudta, hogy az ígéretei elszállnak, így nyitott volt egy új dolog kipróbálására.
A központtal egyébként nagyon gördülékeny volt a kapcsolatot felvenni, az oldalukon megadott elérhetőségeken keresztül vettük fel velük a kapcsolatot, és már másnap egyeztettek is velünk és apámmal a továbbiakról. A telefonos beszélgetést után személyesen is találkoztunk, megnézhettük a helyet is, ahová apám beköltözött egy hónapra. Ami nagyon jó volt, hogy hétvégente be lehetett menni hozzá családi látogatásra, és hétről hétre láthattuk, ahogy egyre jobban lett, a mi jelenlétünk is jól tudta támogatni ezt a folyamatot.
Ennek már egy jó ideje, és apámat elnézve nem is fog visszatérni a korábbi életvitelhez, vagyis elmondható, hogy valóban élethosszig tartó változást hozott a központ és a bentlakásos elvonókúra a családunk életébe.